A hindu vallásrendszer nem kinyilatkoztatott vallás, fejlődése évezredeken keresztül nyomon követhető a legrégebbi totemisztikus, fetisiszta hitek megjelenésétől napjainkig. A fejlődés nem egységes. A különböző változatok, ágazatok és szekták egymás mellett, egymást tolerálva fejlődtek, így kialakult, minden hívő számára kötelező és elfogadható dogmatikája nincs. A sokféleség és a változatosság alapja az az egész hitrendszert átható nézet, hogy a végső „egy” a hívőtől függetlenül létező valóság, a hozzá vezető út, a megközelítés másodlagos. Híveitől azonban nem követeli meg egy túlvilági, mindenható-teremtő és a történelem során megtestesülő lény tiszteletét, mint ahogy például az a kereszténység, iszlám vagy a zsidó vallás esetében jellemző, sem pedig azt, hogy megtagadjanak egy természet feletti létezőt, mint a buddhizmusban. Az egyén dönti el, hogy ateista, teista vagy panteista kíván-e lenni. Nincsenek egységes, határozott elméletek a világ kialakulásáról, a lélek lényegéről vagy más, nyugaton vitatott metafizikai kérdésekről. A hindu pantheon megszámlálhatatlan istenei a mitológiák különböző változataiban eltérő, önmaguknak is ellentmondó tulajdonságokkal rendelkeznek, istenek és istennők egyik változatban jóságos és gondoskodó, másikban vérengző és pusztító alakot ölthetnek.

 

„A hindu vallás nem egy olyan kert, amelyet kertészek hoztak létre, és utódaik évszázadokon keresztül gondoztak, ápoltak, alakítottak, hanem buja dzsungel, amelybe gondolkodók, szentek és próféták megpróbáltak ösvényeket vágni.”

 

A hindu filozófusok a Dharmát, illetve a karma törvényét, mint a világ felett álló legfőbb princípiumot tekintik elsődlegesnek, szemben a Visnut vagy Sivát, mint a mindenben jelenlévő és megnyilvánuló legfőbb urat imádó istenhívőkkel. Az ellentét azonban csak látszólagos. A hinduk nem hisznek abban, hogy létezik - létezhet - olyan koherens metafizikai rendszer, amely önmagában képes leírni a világ teljességét. Talán az egyik legáltalánosabban elfogadott kritériuma a hinduizmus meghatározásának az a nagy mennyiségű szanszkrit nyelvű ókori irodalom, amely eredetileg szóban (szrúti, azaz „hallható”) került átadásra az arra kiválasztottaknak, a Véda vagy a Védák. A Véda tekinthető egyfajta szent szövegek gyűjteményének, kinyilatkoztatás, amelyben az abszolút létező feltárja a megtámadhatatlan végső igazság lényegét. Ennek ellenére a Védák tartalma gyakorlatilag a legtöbb hindu számára ismeretlen, így ritkán merítenek belőle útmutatást, vagy tanácsot. Ennél sokkal összetettebb szerepe van, a hindu önazonosság hiteles forrása. Azok a vallási áramlatok Indiában, amelyek visszautasítják a Védák érvényességét (például a materialisták, buddhisták, dzsainák), gyakorlatilag hűtlenek a hagyomány gyökereihez, ezért heterodoxnak tekinthetők.

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: wikipédia